Pöcök írása:
20 éves voltam, igen, éppen egy héttel előtte töltöttem be a húszat. Kapóra is jött a szülinapom, egy kalappal elintéztem a leánybúcsúztatót is. A férjem csak 2 évvel idősebb nálam, de őt még ma is 16-nak nézik, szóval pont olyanok voltunk, mint két kamasz, vagyis azok is voltunk.
Az egész egy véletlennek köszönhető. Véletlen? Lehet, hogy nincsenek is véletlenek. 16 éves voltam és a barátnőm hívott meg a nővére esküvőjére, keresztény esküvőre, még sose voltam előtte ilyenen. Ahogy felkanyarodtunk az utcájukba, megláttam Őt, ma is pontosan emlékszem a ruhájára és arra, hogy szerelmes lettem. Van ilyen? Nekem volt, biztos ajándékba kaptam Istentől, állítólag a nagy átlaggal nem így történik. Még azon az éjszakán megfogadtam a barátnőmnek, hogy ha egyszer ez a fiú megkérné a kezemet, akkor hozzámennék.
Megismerkedtünk, tudtam, hogy nem hagyhatom annyiban a dolgot, hiszen minden stimmelt. És végül „összejöttünk”, rózsaszín ködben úsztunk, kérdeztük egymástól, hogy te már éreztél-e ilyet, tudtuk, hogy ez egyszeri és megismételhetetlen. Nem hittem, hogy valaha vége lehet, örökre hozzá tartozom. Mindig azt mondtam neki, amikor igazán szépet akartam, hogy „amikor megszülettem, akkor valahol odafönt a neve mellé írták a nevemet”. Honnan érezhet két fiatal ilyen erős szerelmet? Egyáltalán, miért voltunk mi mások, mint a többiek, akik egy hónap után megcsalták a másikat, két hónappal később elvetették a gyereküket és 3 hónap múlva trágár szavak kíséretben búcsút intettek egymásnak és azóta sincsenek „beszélő viszonyban”? Ma már tudom, hogy nem csak rajtunk múlt. Isten olyan meglepetéseket tartogat mindenki számára, amiről álmodni sem mer, nekem Béres volt az. Valamiért az Úr úgy döntött, hogy ennek a lánynak és fiúnak megadja a nagy szerelmet és mi ezt tudtuk az első perctől, csak éppen Istent nem vettük bele a számításainkba. Konkrétan még 3-4 évig nem vettük bele. Ez idő alatt viszont hallottunk róla, összeraktuk a kirakós darabokat. Tiszta lett a kép, tényleg nem véletlenül történnek a dolgok, valaki gondoskodik rólunk, valaki szeret minket, valaki hisz bennünk, csak mi ne higgyünk benne?
20 éves voltam, amikor elvett feleségül. Az esküvő előtti hetekben sokan „érdeklődtek”, hogy jól meggondoltuk-e, mi lesz, ha elmúlik a rózsaszín köd, miért akarok én házisárkány lenni, miért akar ő egy életre börtönbe kerülni? A többiek nem értették, nem is érthették, hogy mi mások vagyunk, mint a többiek. Mi már nem csak ketten vagyunk, mögöttünk áll egy jótevőnk, akihez mindig mehetünk, ha nagyon elházisárkányosodós, vagy bebörtönzős kezd lenni a dolog. Mert miért mondanám, hogy gondtalanul élünk, amikor épp az előbb vitáztunk egyet azon, hogy miért megy már megint az edző terembe? Persze, szoktunk veszekedni, de azt is szoktam mondani, hogy amíg nem az egymás iránti szerelmünk múlása a probléma forrása, addig az egész csak része a „házasságnak”. Mert ugye van az edzőterem, meg vannak az együtt eltöltött percek. Ugye mindjárt más fényben van a probléma?
20 éves voltam, amikor elvett feleségül. A nászutunkon senki sem tudta, hogy mit lófrál ez a két fiatal a szüleik nélkül. Vannak, akik még ma is furcsán néznek ránk, főleg ha közöljük, hogy házasok vagyunk, hiszen az ilyesmi manapság csak rosszul sülhet el, mindennek az elrontója. Hát, nálunk ott kezdődött minden. És tudom, hogy nem csak rajta, vagy rajtam múlt, hogy eljutottunk eddig. Isten nélkül ma az időjárásról írtam volna a cikkemet, de lehet, hogy a drogpiacon terítenék és akkor még a cikkírás se menne. Isten nélkül nem tudnám, hogy honnan jöttem, hova tartok és kihez tartozom. Nélküle minden nap egy küzdelem lenne magammal és az élettel, céltalanul, esetlenül, reménytelenül. Jó tudni, hogy nem vagyok egyedül a gondjaimmal, valaki odafent figyel rám és szeret. Jó érzés az a gondolat, hogy akkor ajándékozott nekem egy társat, amikor még nem is ismertem. Hát lehet-e kételkedni egy ilyen ajándékban? 6 éve már, hogy feleség lettem, de nem bántam meg, mert Isten a tenyerében hordoz minket és téged is…
