Az mindig dob egy történeten, ha van valóság alapja. Csapda. Ez az egy szó elég is, hogy a sztorit összefoglaljuk, ja és még fejeljük meg ezzel: sors. Danny Boyle filmje egyszerre könnyed, mint egy fogyis cézársaláta, és súlyos, mint egy zsírtól csillogó véreshurka. Sziklamászó kalandnak indul a buli, jó zenével, spinékkel, de hamar rövidre zárja a napot egy kőgörgeteg. Bár a végét szerintem majd mindenki tudja - sajnos én is úgy ültem neki - lényegében ez nem változtat semmit az élményen. Tulajdonképpen a nyüglődés közepette, kezdjük mi is úgy érezni, hogy nincs más lehetőség. Tedd meg, aztán menjen mindenki szépen haza.
Különben tényleg így működik az élet, hogy vannak események, amik felé kikerülhetetlenül haladunk. Bekövetkeznek, és visszafelé bambulva világosan látszik, hogy nem volt más lehetőség, meg kellett, hogy történjen. Ezek lehetnek nagyon jó dolgok, meg olyanok is, amiktől összefosnánk magunkat, ha tudnánk előre. De a kellemetlen dolgok sem kiszúrásból esnek meg velünk. Van egy nagy okosság a Bibliában, ami nekem már sokszor erőt adott, bár igaz, akkora szrba eddig még nem léptem, mint James Franco 127 órája...
"Azoknak, akik az Istent szeretik, minden javukra van." (Római levél 8:28, akit érdekel közelebbről). Isten (hála Istennek) nem úgy foglalatoskodik velünk, mint ahogy mostanában sajnos sok szülő bánik az ivadékával. Nem tutujgat, nem csinál meg mindent helyettünk, és nem követ el mindent azért, hogy minél életképtelenebbek legyünk. Sőt, néha olyan helyzetekbe enged, hogy a hajunk égnek áll tőle. De az igazi szeretet nem az, amelyik körbenyal, hanem az amelyik jobbá, többé teszi a másikat. Nem tudom, hogy azzal a léha hegymászó gyerekkel mi történt volna amúgy, de mindenesetre (a film szerint) most boldog, megállapodott, családos ember. Kevesebb nem lett a kaland után...
Nem 
mondom, hogy oszkárnyertes film (bár jelölt több kategóriában is), de 9/10-et simán megér. Csajt erre se vigyetek magatokkal, kivéve, ha orvostanhallgató...
